A pénz nem boldogít, de jó ha van. Önérzetünk nem elég. Ma már sokan vagyunk, akik tudjuk, hogy életfeltétel a pénz. Nekünk, akik kikerültünk a munka világából úgy, hogy életünket tisztességgel végigdolgoztuk, most nyugdíjas éveink előtt kerülünk megalázott helyzetbe, éhbért sem kapunk, orvoshoz mennünk sincs értelme, mert gyógyszereinket nem tudjuk kiváltani, ha munkát egyáltalán kapunk, jobb ha komolyabb begtegség esetén sem választjuk a táppénzt, mert minimálbéres munkahelyünkről az utcára kerülünk. Rokkantnyugdíj nem jár, mert még életképesek vagyunk. Az 1000000 munkahely - mely kilátásnak jó húzóerő lehet - csak hiú reménynek tűnik, lesz-e erőnk végigcsinálni. Felelősök nincsenek, mert nem felelős senki azért, hogy az ország vagyonát elherdálta egy olyan réteg, aki összefogott azért, hogy pozíciót, hatalmat szerezzen. Az utóbbi években pedig már addig fajult a helyzet, hogy visszaéltek hatalmukkal azért, hogy saját körüknek munkát tudjanak adni, és kirekesztéssel érték el, hogy megszabaduljanak olyanoktól, akik nem az ő körüket építették. 50 fölött sokan vagyunk munkanélkül, testileg és lelkileg összetörve, otthonunkban örlődve, sokan közel a teljes összeoszláshoz, sokan az utcán. A lelkiismeret ma már mellékes, de mi váltja ki, mi lép a helyébe.
