Pár soros adminisztratív munkára jelentkeztem azoknak a cégeknek az egyikéhez, akik már azt sem tudják, hogyan fogalmazzák meg a hirdetésüket, mert már a munkakeresők zöme ismeri őket, vagy hallott róluk, de így legalább egy páran mégis reménykednek ideig óráig, hiába a remény vész el utoljára.
Találkozó a város egyik szállójánál lévő sorompónál, hát már ez is furcsa. Szerencsére jött egy ismerősöm, vele beszélgettem fél órát, távozása után csörgött a telefonom, az álláshirdető képviselője bejelentkezett, hogy sajnos nem jött a busz, de rögtön siet elém. Jött is nyáriasan - ez már több kb. 2 hónapja volt - , fiatalosan, kipihenten, zegzugos uton egy kis irodába vezetett. Az interjú megkezdődött, a jövőkép valami csoda, köthetnék ÉB-t, ők odaadják nekem a pénzt, nekem csak magamnak be kell fizetni, csak egy feltétele van, hogy 2 évig ezt a munkát kell végeznem. Megnyugodtam, a jövőm az utcán hever, nemhiába dolgoztam több mint 30 évet, és nemhiába állok ott, ahová Tiszteletreméltók juttattak, ahová jutok, ott biztos bőven elférek, csak az a baj, hogy nem tudnak majd ott sem elviselni, mert az igazság látványa fáj, fájó, á dehogy, rossz ránézni a szerencsétlenre, de egy pillanatra felvillan, hogy talán nekik köszönhetem, hogy idejutottam.
Mit írok itt össze, hiszen ők azok, akiket nem akárki ellenőriz, ők a leggyengébb láncszem, akik hamar leszakadnak és újjal helyettesítik őket.
Szép jövőt, nagy kilátással a tágas tereken, de onnan is kiközösítenek, mert lecsuszhatsz arra a szintre, ahol már nem tartanak emberhez méltónak az arra érdemtelenek, visszautat számodra nem látnak, útjukat nem törheti semmi sem meg, lelkiismeret, arra nincs idő, ha majd egyszer megállnak, akkor már késő lesz.
