Súlyos betegségem volt, nem fizettem az orvosoknak egy Ft-ot sem, mégis rokkantsági nyugdíjba mehettem volna. Visszamentem dolgozni, mert akkor azt gondoltam, hogy így helyes. Igaz, hogy lemaradtam egy tanfolyamról, de én nagyon igyekeztem, és úgy éreztem, hogy részemről minden oké, sőt… Utána is voltak tanfolyamok, lehetőségek, de arra engem már nem is hívtak, sőt, ha véletlenül e-mailben megküldték, leszóltak, hogy „neked nem kell menned”. 50 éves már elmúltam. „Mit tudsz te csinálni?” mondta Ő, - nem tudtam, mire gondolhat - és most arra gondolok, hogy tudta, hogy semmit, ezért ezt nem is tőlem, hanem saját magától kérdezte. Ekkor már én is „éreztem”, hogy jó lenne nyugdíjba menni, de már a remény újra egyre távolabbi lett a korhatáremeléssel. Közben „megszorítottak úgy”, hogy egészségem ráment volna, ha maradok. 20 év után örültem, hogy elmehetek végkielégítés nélkül. Munkanélküliként ügyeimet intézve egyre jobban látom, hogy tényleg kilógok a sorból, én úgy dolgoztam, hogy utána nem kellett róla beszélni, észre sem vették, hogy vagyok. Most én kérdezem meg tőletek, ti mit tudtok képviselni, ha az egyszerű helyi szabályokat nyiltan, csak rám vonatkoztatva használjátok és engem látva mitől tudtok úgy mosolyogni, összemosolyogni?
